8.fejezet

-Searaphina szemszöge-
Félelmetes, és várfagyasztó síkoltással ébredtem álmomból.
-Shh, itt vagyok. Semmi baj, itt vagyok.-ölelt magához egy erős és biztonságot nyújtó kar. Hangja most mégis oly' félelmetesen és sötéten hangzott, hogy el akartam húzodni. Mikor kinyitottam szemem megpillantottam Domot.-Csak én vagyok. Sea, édesem. Jól vagy?-suttogta.
Amint meggyőzödtem róla, hogy tényleg ő az zokogva borultam mellkasára. Szorosan húzott magához és hátam simogatta.
-Dom...-zokogtam fel. Mire hajamba puszilt. Egy dalt kezdett dudolni halkan az éjszakában. Úgy hatott rám mint emberekre a nyugtató, de szemem lehunyni akkor sem mertem. Féltem, hogy vissza tér. Ez nem csak egy rémálom volt, ebben biztos voltam. -Mi rémített meg ennyire?-sugta fülembe majd folytatta nyugalmat árasztó dallamát. Mélyen belélegeztem illatát. Egy puszit hagytam csupasz mellkasán és halkan kezdtem beszélni, mintha bárki más is halhatná kettőnkön kívűl.
-Láttam egy démont...Nem emberi alakban volt. Soha sem láttam még azelőtt, félelmetesebb volt bármelyikőtöknél. Erős, oly' sötét mely a képzeletet is felül múlja. Szeme furcsán szikrázott, karja sem olyan mint a tiétek. Sokkal hatalmasabb, félelmet parancsoló és mérhetetlen tiszteletet. Furcsa erőt áradt belőlle, túl nagy erő. Felém közelített, színte suhant. Fegyverét felém tartotta, egyenesen szívemhez. A neved kiáltottam, de te nem voltál sehol. Csak ő létezett és a sötétség. Talán a kettő egy és ugyanaz volt. Furcsa ősi nyelven suttogott valamit, nem értettem mégis hátborzongató volt.  Hirtelen döfte szívembe a kardot...-megint felzokogtam. Dommiel dudolássa hirtelen halt el. Szíve gyorsabb ütemet vett fel és szorítása lehetetlenül de erősebb lett.
-Beliel!-préselte ki a nevet fogai közt. A hideg is kirázott e név hallatán. A szüleim gyilkosa. Dommiel apja. A leghatalmasabb démon.-Direkt csinálja. Meg akar rémiszteni. Azt akarja, hogy rettegj...a fajtánktól...-nyelt egy nagyot majd egy tincset a fülem mögé helyezett.-...tőlem...
-De miért? Nem tudja, hogy...nem tudhatja. Azrael nem mondja el neki, megigérte.-kétségbe esetten néztem rá. Szemeiben a dűh aranysárga lángját láttam.
-Nem ő volt. Valaki más. Nem tudom ki, de ha kiderítem biztosra veheti, hogy nem lesz több alkalma ilyenre.-elhalgatott és a szobára túl halk csend telepedett. Csak egészen halk lélegzet vételeink hallatszottak. Az álom magával akart rántani de nem hagytam neki.  Túlságosan is féltem Belieltől. Nem akarom látni miket tenne még, és nem velem....hanem Dommal. Felemelte fejem államnál és lágyan megcsókolt míg másik kezével továbbra is erősen tartott. Egy zörejt hallottam majd kivágodott az ajtó, felsikoltottam és szorosabban bújtam Domhoz.
-Semmi baj, csak Azrael az.-rá nézett.- Mit akarsz?
-Tudja. Nem én mondtam el neki, de tudja és azt mondta nem fogja hagyni, hogy Searaphina éljen.-csukta be az ajtót és ült le mellénk az ágyra. Engem nézett.
-Tudom.-felelte egyszerűen Dom.
-Honnan?-nem nézett rá, mintha hozzám beszélt volna. "Mond el neki. Bizhatsz benne. Megigérem kedvesem." Hallottam Dommiel nyugtató hangját elmémben. Erőt vettem magamon majd elmeséltem ugyanazt mint Domnak. Csöndben és figyelmesen hallgatta.
- Tudod mit kell tenned bátyám. Nem fog le állni. Ez még csak a kezdet.-újjabb borzongás futott végig rajtam.
-Nem! Felejtsd el!-parancsoló volt hangja, és sötétséggel teli.
-Dommiel, ha nem teszed meg baja eshet.
-Nem! Itt vagyok és nem hagyom! Ha nem vagyok itt akkor eshet baja!-mindkét karját körém fonta.
-Vigyáznék rá. Nem hagynám, hogy baja essen. De ha mellette maradsz hamarabb megtalálja...sajnálom, de meg kell tenned.-suttogta majd rám nézett újra. Akadozott és mély sóhajtást hallatott Dom.
-Bízol benne?-tudtam, hogy tőllem kérdi és ezzel egyidőben kinyújtotta felém Azrael a kezét tenyérrel felfelé. Nem tudtam először mit feleljek, de aztán kis tétovázás után bólintottam és belehelyeztem kezemet tenyerébe. Megfogta és oda húzott magához. Átölelt, nem volt olyan mintha Dom ölelne, de rossz sem volt.
-Rendben...-csak ennyit mondott majd egy puszit adott arcomra és átölelt mindkettőnket.
Nem tudom mikor aludhattam el, de nem jött újjabb kínzó rémálom. Fény szűrödött be a szobába. Reggel volt. Szerencsére hétvég így nincs suli. Mikor az ablakhoz néztem egy férfit láttam kirévedni a semmibe, de nem Ő volt. Megfordult, biztosan megérezte pillantásom.
-Máris felkeltél? Elég korán van még.-indult felém majd leült az ágy szélére közvetlen mellém.
-Dom...?-kérdeztem félve válaszától.
-Muszáj volt...sajnálom...-suttogta és magához húzott. Könnyek áztatták arcom.-Nem lesz semmi baja. Tud magára vigyázni, én pedig vigyázok rád. Nem álmodtál semmi rosszat utánna, mert nem engedtem, hogy bejusson az álmaidba és Ő sem hagyta. Itt volt veled amig fel nem kelt a nap.-suttogta hajamba. És hátam simogatta. Ugyanazt a dalt dudolta, mint éjszaka Dom. Ő még sem tudott megnyugtatni. Nem a dalnak ereje. Dommiel tudott belecsempészni egy biztonság érzetet mi senki másnak sem sikerült.
-Hova ment...?-suttogtam erőtlenül.
-Nem tudom pontosan, de messze van. Minnél messzebb van tőlled annál nagyobb biztonságban vagy.-homlokon puszilt, és lassan könnyeim is kezdtek csillapodni. A fájdalom amit a szivemben éreztem mégsem tudott enyhülni. Most értettem meg milyen az mikor elveszitjük azt a valakit aki az életünket jelenti. A nap hátra levő részét a közeli erdőben töltöttem, ahova amióta itt vagyok Dommal kijártunk. A tisztás közepén ültem a hideg fűben és az eget néztem hátha meglátom a fekete szárnyakat. Hiába, hiába mennyi időt töltöttem ott, nem láttam meg a szárnyakat. Hideg rázott és zokogás folytogatott. A gondolatok amik a fejemben cikáztak csak rosszabbá tették a helyzetet. Kétségbe esetten probáltam hívni. Nem válaszolt gondolataimra és hisztérikus kiáltásaimra sem bukkant elő egy fa mögül. A köd leszállt és lassan sötétség borult az erdőre mi körül ölelt. Teli hold világított rám, s gyűrűm megcsillant fényében. Melegedni kezdett a fény hatására. Lépteket hallottam az avarban. Nem tudtam ki avagy mi az, de nem is érdekelt. Nem tudott semmi sem megijeszteni. Most nem. Legugolt mellém és átkarolta vállam, magához vont. Nem kellett oda néznem, hogy tudjam Azrael volt az. Szótlanul nézte ő is az eget. Nem tudom meddig maradhattunk így, idő érzékem elveszett.
-Olyan gyönyörű.-szólalt meg halkan. Felé fordultam és értetlenül néztem.-Jól van na, nem csak a bátyámnak van lelke. Ha akarod elmegyek veled ruhát vásárolni, vagy ami még rosszabb cipőt is csak mosolyogj kérleeeeeeeeeeeeek.-vigyorgott rám, mire elnevettem magam halkan és a vállára hajtottam fejem.-Köszönöm. Ki lettem volna herélve ha nem mosolyognál.-kapott fel. Átvágtunk az erdőn és vissza vitt a házba. Lerakott az ágyba, lefeküdt velem szembe, a karom simogatta. Gyorsan elnyomott az álom. Az édeskés ugyanakkor keserű álom.